A mai szakaszról már a verseny előtt minden rosszat elmondtak. A Dakaron is ez a legkeményebb rész, itt halt meg az olasz motoros, Meoni. A táv eleje sziklás, gumi- és futóműgyilkos rész, utána pedig a dűnék következnek. A mezőny versenyben maradt részének a fele nem is vállalta az indulást, mi viszont ezért jöttünk, akkor is nekivágtunk volna, ha előre tudjuk, hogy nulla pontot kapunk. Szerencsére nem így alakult!
Délelőtt rögtön el is akadtunk egy negyed órára, de legalább végre használtuk a homoklapátot. Később viszont a sziklás résszel gyűlt meg a bajunk, no meg azzal, hogy kora délután nagyjából a táv harmadánál jártunk. És következett a homok!
Nehéz leírni, hogy milyen is valójában. Tényleg durva. Aki elakad, ás. Halad egy kicsit, elakad, és megint ás. Ha nincs lendület, nem lehet átmenni rajta, viszont a túl nagy lendület sem mindig jó, mert van, hogy a dűne teteje után szakadék jön. A gumikat leeresztettük 1,2 barra, így sokkal jobban ment az autó. És végig egyes, kettes fokozatban, olykor felezővel. Hiába, sok a majdnem 3 tonna, és kevés a 2,8-as motor ereje.
Még épp sikerült naplementekor kiérni a sziklás részre, de nagyon sok volt még hátra. elhatároztuk, hogy kimegyünk, tart amíg tart, mert kellenek a pontok, és különben is mindegy, hogy most alszunk keveset, vagy később. Végül fél egyre értünk be, Tibi vezetett napközben 1,5 órát, én pedig 2x8-at. Nem kellett altató! A célban nagyjából 15 autó volt bent, amikor odaértünk. Gratulálunk mindannyiuknak, különösen annak az egy egységnek, akik szintidőn belül ott voltak. Le a kalappal!
Szóval ezért az egy szakaszért már megérte, a komoly tereprali autóknak is nagy kihívás. Sokan bent rekedtek éjszakára a sivatagban, nekik egy élménnyel több jutott. És hogy miért tiszteljük a Dakar élmenőit mától még egy kicsit jobban? Mert ezen a távon a gyári menők (Peterhansel & co.) 5-6 óra alatt söpörnek végig.
