Budapest-Bamako Rally 2009

Használtautó teszt a 118-as Pajeróról az origo.hu-n: http://www.origo.hu/auto/20090214-mitsubishi-pajeroval-budapesstol-bamakoig.html

Rengeteg kép készült az út során, egy 500 darabos válogatás itt látható:

http://picasaweb.google.hu/bertalanmiklos

Ma napozunk, fürdünk, és mindenféle színes koktélokat szürcsölünk, szóval nyaralunk. Azt hiszem, ennyi jár nekünk 15 nap és majd' 10000 km hó, sár, por, homok, szikla, és álmatlanság után. Sokat tanultunk, sok dolgot már most máshogy csinálnánk, és már most tervezzük a 2010-es Bamako Rally-n való indulást. Mindenkinek köszönjük, aki bármilyen módon segített abban, hogy eljuthattunk ide, vagy akár csak gondolt ránk.

Nagyon köszönjük azoknak is, akik megtiszteltek azzal, hogy elhozhattuk Bamakóig a hírüket: Utazzmost.hu (www.utazzmost.hu), Optic World (www.opticworld.hu), Abroncs Kereskedőház (www.akh.hu), MoMo Restobar (www.happymomo.hu), MKB-Euroleasing Autópark (www.autoparkrt.hu), Limo1 (www.limo1.hu), DH Dental (www.dhdental.hu), Spyder (www.spyder.hu), Deltalarm (www.deltalarm.hu), Evo Klub (www.evoklub.hu), és még sokan mások.

KÖSZÖNJÜK!

Otthon majd készül egy bővebb beszámoló, sok-sok képpel és élménnyel.

A befutó napján megpróbáltuk felélni maradék készleteinket, és villásreggelivel vendégeltük meg magunkat. A sok kaja és tea mellé még sütemény is jutott, legalább már tudom, hogy mi zörgött hátul két hétig. A több napja keresett ananászkonzervek viszont továbbra sem kerültek elő...

A tegnapi ajándékozás-adományozás tovább folytatódott, sok - már feleslegesnek ítélt - cuccunkat is odaadtuk. Cserébe remek műsorral kedveskedtek nekünk a falubeliek.

Még mára is jutott három feladat, és mivel délután egyre a célba kellett érni, nagyon kellett igyekeznünk. Útközben elhaladtunk a Niger folyó mellett is.

Még jobban rá kellett kapcsolnunk, amikor kiderült, hogy az egyik ponthoz fel kell mászni Bamako mellett egy hegyre a 38 fokos hőségben, remek szórakozás volt a műanyag Ballack-mezben. A 2009-es Bamako Rally utolsó feladata e mellett a vörös salakos út mellett volt elrejtve, ezt is megtaláltuk.

Innen már a Hotel Salam előtti cél volt a cél, ahová időben be is értünk. Sajnos azonban az elképzelt, és a két hét után szerintem megérdemelt céldobogó helyett egy óriási autópiaccal egybekötött zsibvásár fogadott, még a szálló parkolójába sem fértünk be eleinte. Megjelent az összes helyi nepper, és ment a biznisz. A megmaradt cuccokkal - sátor, hálózsák, lámpa stb - kölcsönösen jól átvertük egymást, és elcsereberéltük, eladtuk őket. Nagy nehezen a lényeg, az autó is elkelt, nem semmi alku után: az elején elképesztő távolságban volt a kért és a kínált ár. Végül az időközben szívünkhöz nőtt Mitsubishiből ennyi maradt:

A szállodában egyébként szabályos közelharc ment az egyébként előre lefoglalt és kifizetett szobákért, Tibi sikeresen vívta meg ezt a meccset is, míg mi az autó eladást szerveztük. Sok papírmunka nem volt: pénz ide, kulcs oda, viszlát.

Este pedig már a díjkiosztó zajlott, a csodás Club Ibiza nevű szórakozóhelyen, amely nagyjából olyan, mint anno Budapesten a Hully Gully volt a kilencvenes évek elején. Kiosztották a különdíjakat, majd végre az is kiderült, hogy ki győzött. Sajnos a hangulatot nagyon elrontotta, hogy a közönség (a versenyzők) felváltva fújolták egymást és a szervezőket, nem hiszem, hogy bárki jó szájízzel távozott volna. Mi végül a 122 versenykategóriás csapat közül a 13. helyen végeztünk, ez elsőre teljesen rendben van. Jani és Marci pár egységgel lemaradtak, de a pontszámítás kuszáságát nézve ennyi erővel akár ők is végezhettek volna előttünk. Együtt csináltuk végig a két hetet négyen, így az eredmény is közös. Remek srácok mindannyian!  

A mezőny fele éjjel érkezett be, így álmunk nem volt zavartalan. A reggeli eligazítás után megtekintettük az előző napi nyomokat az autón. Nos, a hűtőrácsből kiszedtem egy-két bokrot, valamit egy patakmederbe ugratás felnyomta a kartervédőt, illetve letörte a vonóhorog elektromos csatlakozóját hátul. Sebaj, a leendő új tulaj valószínűleg nem vontat majd vele semmit - mi meg pláne nem.

Kis falvakon vezetett át az útunk, ahol őskori körülmények között laknak az emberek. Sárkunyhó, állattenyésztés, ennyi. Se jármű, se közművek, sehol. Viszont voltak kutyák, Mauritániában egyet sem láttam.

A szavanna különösen száraz, így akár egy eldobott csikk is tragédiát okozhat, erre külön felhívták a figyelmünket. Még jó, hogy nem dohányzunk.

A falvakban ásott kutakból nyerik a vizet, kötélre erősített olajos flakonokból merik át olajos hordókba. Elég poshadt a víz, béka is lakik benne, de az embereken nem láttuk ennek nyomát. 

...és ilyen kunyhókban élnek:

Kiértünk az aszfaltútra, amely meglepően jó minőségű volt, igaz talán az egyetlen a környéken. Bamakóba vezetett, de mi még nem oda mentünk, hanem egy városban ismét elkanyarodtunk a szavanna, és egy kis falu felé. Ebben a városban vettünk vizet, és ott készítettük a következő életképeket.

Először is, a mobiltelefon shop:

A benzinkút:

és a CSOCSÓ!!! :)

A délelőtti hajtás és a 40 fokos forróság után már nagyon lepihentünk volna, de még 50 km-t meg kellett tennünk egy poros ösvényen egy kis faluig, ahol az iskola már várt minket. Rengeteg tanszert vittünk nekik, jó volt látni, hogy mennyire örülnek minden apróságnak. Egy négy év körüli kislány azonnal kézenfogott ahogy meglátott, és el sem engedett. Amikor kapott pár színes ceruzát, és egy plüss Mikulást, elmondhatatlanul boldog volt, aznap már le sem jött a mosoly az arcáról.

A rendkívül barátságos helyiektől elköszöntünk, szokásos tábor, alvás!

Reggel ahogy elindultunk, a katonaság minden autó papírját leellenőrizte, mivel az országból való hivatalos kiléptetés még este megtörtént. Maliba ugyanis a zöldhatáron át érkezünk majd - valamennyivel egyszerűbb innen kijutni, mint be.

A túra mezőnyben szuperjó autók és figurák vannak, minden nap buli, zene, aztán másnap ezért vagy azért néhányan alig bírnak elindulni. A legjobban ez a Kacsa tetszett.

Ahogy az aszfaltról letértünk, eldött az ismerkedés a szavannával. Úgy néz ki a dolog, hogy poros utak vezetnek mindenfelé. A falvakból vagy tízfelé. Aztán van amelyik kilyukad egy másik útra vagy faluba, és van, amelyiknek egyszer csak vége. Térkép nincs, a kitaposott ösvények évről-évre változnak.

A feladatok mintegy 30 km-re voltak egymástól, s ez azt jelentette, hogy délelőtt három ilyen hosszúságú murvás raligyorsaságit kellett teljesítenünk a tankokkal. Lobogtunk rendesen, mert igencsak kellett sietni. Aztán egyszercsak életrekeltek a magyar mobiljaink, s ez azt jelentette, hogy Maliba érkeztünk. A falvak jellege is megváltozott, rögtön az elsőben dolgunk volt - rengeteg gyerekruhát és ajándékot hagytunk ott. Nagyon örültek neki! Mindent a chef de village (falu főnöke) oszt el.

Rengeteg gyerek van mindenfelé, a szép színes ruháikon kívül viszont szinte semmijük nincs. Se áram, se autó, se telefon, semmi. Fehér embert is hónapokkal ezelőtt láttak utoljára. Viszont mindig nevetnek, vidámak, és nagyon örültek nekünk :)

Sietnünk kellett tovább. Maliban az első városban lehetett pénzt váltani (a harmadik fajta pénz a harmadik afrikai országban), és vizet, üzemanyagot venni. Minden faluban csődület és tolongás, no meg öröm fogadta az adományokat.

A feketeleves még hátravolt... Hatkor azt hittük, hogy hétre kényelmesen beérünk a légvonalban 30 km-re lévő célba, de kiderült, hogy nem ismerjük még a szavannát. Világosban is gyakorlatilag lehetetlen tájékozódni, sötétben pedig még a helyiek segítségére sem nagyon lehet számítani. Néha megpróbáltuk toronyiránt is, Korera-Kore környékén a jóvoltunkból most van egy-két új ösvény. Egy dombtetőre érve megállapíthattuk, hogy a komplett mezőny a környéken kóvályog. Egy óra múlva beértünk, de ismét alaposan elfáradtunk. Marci remek kaját gyártott, és immár 5 perc alatt állítottuk fel sátrainkat. Volt a környéken skorpió is, de megnyugtattak, hogy ennek a fajtának a csípése nem mindig halálos. Azért alaposan bezárkóztunk estére!

A mai távot törölte a rendezőség, több okból, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy a verseny mezőnyének jelentős része a sivatagban rekedt éjszakára. Így "csupán" egy nagyjából 400 km-es aszfaltos etap várt ránk Kiffáig, ahol a túrások is megszállnak este.

Kicsit rendbeszedtük magunkat és a kocsikat, a tegnapi brutál igénybevétel mély nyomokat hagyott mindenkin. Az autót még le is mosattuk, illetve komoly alku után 10 euróért hagyták hogy lemossuk, mivel a srác egy slaggal és a puszta kezével állt neki.

Alkalom nyílt kiszúrni olyan "apróságokat", mint például e teherautó 2001-es német vámrendszámát - amely a kiváltástól 5 napig érvényes. Ez itt belefér.

A tegnapi szakasz teljesítését boncolgattuk útközben, hogy mennyire reménytelennek tűnt este, amikor még a fele hátra volt. És hogy mennyin múlott néha, hogy orrost ugrunk a dűne utáni lisztpuhaságú fehér homokba, vagy tovább tudunk-e menni. Az biztos, hogy a Pajero és a legénység is levizsgázott kitartásból. Azért a kocsi alja megsínylette a történteket, de erre való a kartervédő.

Kiffáig nagyon szép úton autóztunk le, a táj gyönyörű. Forgalom gyakorlatilag alig volt, de minden faluban hemzsegnek a 190-es Mercik továbbra is, Mauritániában ez a népautó.

A táborhelyhez közeledve egybb túrás autó tűnt fel, mintha valamennyivel kipihentebbek lettek volna. Bár ahogy hallottuk, ott az esti bulik miatt nehéz a másnap :)

Este belehallgattunk a kedélyeket borzoló vitákba az élmezőnyben, nem teremt jó hangulatot az ilyesmi. Továbbra sem nagyon tudjuk, hogy hanyadik helyen állunk, valahol a 10-15. környékén. Holnap már Mali!

A mai szakaszról már a verseny előtt minden rosszat elmondtak. A Dakaron is ez a legkeményebb rész, itt halt meg az olasz motoros, Meoni. A táv eleje sziklás, gumi- és futóműgyilkos rész, utána pedig a dűnék következnek. A mezőny versenyben maradt részének a fele nem is vállalta az indulást, mi viszont ezért jöttünk, akkor is nekivágtunk volna, ha előre tudjuk, hogy nulla pontot kapunk. Szerencsére nem így alakult!

Délelőtt rögtön el is akadtunk egy negyed órára, de legalább végre használtuk a homoklapátot. Később viszont a sziklás résszel gyűlt meg a bajunk, no meg azzal, hogy kora délután nagyjából a táv harmadánál jártunk. És következett a homok!

Nehéz leírni, hogy milyen is valójában. Tényleg durva. Aki elakad, ás. Halad egy kicsit, elakad, és megint ás. Ha nincs lendület, nem lehet átmenni rajta, viszont a túl nagy lendület sem mindig jó, mert van, hogy a dűne teteje után szakadék jön. A gumikat leeresztettük 1,2 barra, így sokkal jobban ment az autó. És végig egyes, kettes fokozatban, olykor felezővel. Hiába, sok a majdnem 3 tonna, és kevés a 2,8-as motor ereje.

Még épp sikerült naplementekor kiérni a sziklás részre, de nagyon sok volt még hátra. elhatároztuk, hogy kimegyünk, tart amíg tart, mert kellenek a pontok, és különben is mindegy, hogy most alszunk keveset, vagy később. Végül fél egyre értünk be, Tibi vezetett napközben 1,5 órát, én pedig 2x8-at. Nem kellett altató! A célban nagyjából 15 autó volt bent, amikor odaértünk. Gratulálunk mindannyiuknak, különösen annak az egy egységnek, akik szintidőn belül ott voltak. Le a kalappal!

Szóval ezért az egy szakaszért már megérte, a komoly tereprali autóknak is nagy kihívás. Sokan bent rekedtek éjszakára a sivatagban, nekik egy élménnyel több jutott. És hogy miért tiszteljük a Dakar élmenőit mától még egy kicsit jobban? Mert ezen a távon a gyári menők (Peterhansel & co.) 5-6 óra alatt söpörnek végig. 

Korán reggel eligazítást tartott a helyi hadsereg egyik parancsnoka, és egy nagyon fontos helyi ember, Idomou. Ő mindent el tud intézni, messze elér a keze.

A napi szakasz annak ellenére keménynek ígérkezett, hogy az országban lévő biztonsági helyzett miatt egy alternatív útvonalon mentünk. Rögtön egy off-road résszel kezdtünk, amely egy mély homokkal borított részre vezetett. Itt sok autó elakadt, mi nem, viszont segítettünk az egyik elakadt csapatnak.

Később a főváros felé kerültük ki a veszélyesnek ítélt zónákat, ahol elképzelhetetlen állapotok uralkodnak. Szemétkupacok az út közepén, mindenki minden irányba megy, és az autók 70%-a 190-es Merci. Persze nem olyan állapotban, mint amikor 1982-ben Herr Schmidt megvette Stuttgartban, hanem egy kicsit lelakottabb állapotban. A másik véglet a sok eladó drága autó az útmenti telepeken, ahol még az eredeti rendszámot sem vették le az kocsikról.

Délután el kellett mennünk Atarba, a kerülő miatt ma majdnem 1000 km-t autóztunk. Majdnem csak autóztunk volna, ugyanis a Pajero nem kedvelte a mauritániai gázolajat, és nagyobb tempónál elkezdett lassulni. A hiba nem múlt el, így a 119-es csapat visszaadta a reggeli kölcsönt, és segítettek kicserélni az üzemanyagszűrőnket. Azaz mi segítettünk kicserélni nekik :) Köszi Jani! Este még be kellett menni egy kicsit a sivatagba, de megérte, mert megtaláltuk a keresett betűt, ezt:

Hullafáradtan értünk be, ez nem volt jó előjel a holnapi, legeslegkeményebbnek ígérkező szakasz előtt. Viszont elcsíptünk egy remek fotót egy helyi tuaregről. Aki felismeri, írjon! A helyes megfejtők között egy marék szaharai homokot sorsolunk ki.

Megérkeztünk a célba, Bamakóba!

Sajnos az elmúlt pár napban nem volt netünk, a telefonos segítséget nagyon köszönjük.

Szaladunk eladni az autót, hamarosan beszámoló a kiesett napokról, sok képpel :)

Miki&Tibi

Miki és Tibi - mivel netközelbe még mindig nem jutottak - a következőket mondták el telefonon:

Átértek Mauritániából Maliba, amit csak abból gondoltak, hogy hirtelen 50 sms érkezett meg telefonjaikra, de - ahogy várták - az "Üdvözlünk Maliban, testvérvárosunk Zwickau" tábla nem volt ott az államhatáron.

Minden rendben velük is, az autókkal is, talán este már a hivatalos krónikás Miki is beszámolhat a részletekről ezen a helyen.

Minden jót kívánunk nekik!

Az imént beszéltem a fiúkkal, Miki és Tibi az alábbiakról tájékoztatott:

Net sajnos nincsen, ez az oka az adásszünetnek. Meglepték magukat egy mauritán feltöltős mobil kártyával is, de térerőt nem adtak hozzá, azt csak a nagyobb "városok" közelében lelnek.

A mai cél Kiffa, amit végig aszfalton tesznek meg, a mára tervezett megpróbáltatások azonban elmaradnak. A szervezők úgy döntöttek, hogy nem lenne biztonságos a közlekedés az előre eltervezett - és durva feladatokkal rendesen megszórt - útvonalon, másrészt el is fogyott a mezőny, a ma reggeli eligazításon mindössze húsz csapat jelent meg.

Miki és Tibi a tegnapi 380 km-es távot 17 és fél óra alatt teljesítette, de legalább teljesítette, ugyanis a mezőny nagyobbik fele még mindig a homok rabja valahol Mauritánia közepén. Nekik jó ásást és kitartást, Mikinek és Tibinek sok szerencsét kívánunk, várjuk haza őket.

Bár kényelmesen aludtunk, nagyon korán, 4-kor kellett elindulnunk a rajthoz. Azért volt erre szükség, mert a Marokkóból (Nyugat-Szaharából) való ki-, illetve a Mauritániába való belépés nagyjából 6-8 órát vesz igénybe. Még hajnalban átszeltük a ráktérítőt, erről magyar nyelvű tábla is megemlékezik a helyszínen – a Bamako Rally jóvoltából.

A Nyugat-Szaharai feladatokat viszonylag egyszerűen megcsináltuk, és még délelőtt a határra értünk. Ott minden kannát teletankoltunk még olcsóért, majd megkezdődött a PROCEDÚRA. Hihetetlenül bonyolult, több lépcsőben várós, sorbanállós, minden katonának, rendőrnek, határőrnek jattolós dolgot kell elképzelni, és ez még csak a kijutás volt Marokkóból. Ez nagyjából fél háromra le is zajlott, és irány a mauritániai belépés. A kettő között létezik egy elaknásított semleges zóna, amely egyik országhoz sem tartozik, így gyakorlatilag út sincs, viszont szabadon garázdálkodhatnak a pénzváltó-telefonkártyaárus nepperek, egyik ország törvényei sem vonatkoznak rájuk. Az aknásítást számos autóroncs bizonyítja, de a kitaposott nyomon biztonságban át lehetett menni.

Mauritániába bejutni hasonló, várás, jatt, várás, jatt, és hajrá. Fél ötre már meg is voltunk, két pontot kellett megtalálni a sivár tájon. Ahhoz képest, hogy mekkora ország, mindenhol szemét van az út szélén, és mindenhol katonák vannak. De ezek már elég veszélyesnek tűnő urak, akikből simán kinézi az ember, hogy nemcsak cipelik, hanem használják is a gépfegyvert, ha kell. Az utolsó megtalálandó ponton egy önkéntes egyenruhás pénzt szedett azért, hogy lefényképezhessük a megoldást – Mauritánia nem az a hely, ahol pár euróért érdemes vitatkozni, perkáltunk.

Aludni bementünk egy nagyvárosba, Nouadhibouba, ahol elképesztő dolgokat láttunk. A bevezető 2x2 sávos úton mindenhol minden irányba közlekednek, a géppark nagy részét 190-es Mercik teszik ki, de hihetetlen romos állapotban. Vannak olyan autók, amelyeknek se lámpája, se rendszáma, és annyira szét vannak rohadva, hogy nem is lehet tudni, milyen színű lehetett újonnan. A város állítólag elég veszélyes (az itinerből idézek: matrózók, kurvák, zsebtolvajok, illegális kivándorlók rejtőjenői kavalkádja), így nem is merészkedünk ki, kaja, alvás.

Ki kell magunkat pihenni, mert már a hétfői is nagyon kemény sivatagi szakasz lesz, de kedden és szerdán brutális egykori Dakar útvonalakon megyünk majd. Bár meglepően jól állunk, a cél továbbra is a cél, tehát kockáztatni nem fogunk.

Ipi, szuperek a Spyder-cuccok, a kabátok lassan lerohadnak rólunk, a sapkákat folyton el akarják kunyerálni, de csak végső esetben adjuk oda őket! Köszi a bíztatást is mindenkinek J

Reggel végiggondoltuk, hogy az előző nap milyen kemény volt. Hihetetlen amit a két Pajero, meg a BFGoodrich gumik kibírtak. Sok autó ért még be éjjel kisebb-nagyobb sérülésekkel, az egyik a sóstó medrében fel is borult.

Ma egy tulajdonképpen nem is létező országon mentünk végig, a Marokkó fennhatósága alá tartozó Nyugat-Szahara történetét érdemes elolvasni, mondjuk a Wikipédián. Arra számítottunk, hogy kunyhókban lakó és rongyokban járó embereket fogunk látni, ehhez képest ugyanolyan körülmények vannak, mint odaát. Erre a területre is igaz, ami Marokkóra: Afrika Svájca. A legtöbb helyen jobb út van, mint amilyenen például Budapestről Pécsre el lehet jutni, és térerő is van a legtöbb helyen. A gázolaj literje kb. 100 Ft-ba kerül...

Smarából először Laayounéba mentünk, ahol egy elég trükkös feladvány várt ránk. Egy helyi hentes házához képest volt megadva a pont, amit meg kellett találnunk. Az utcába érve a rendőröknél érdeklődtünk, akik 5 euróért pár perc múlva elénk hozták a megriadt urat. Elnézést!

Még reggel kicseréltem a Pajeroban a légszűrőt a borzasztó szerda és péntek után. Eredetileg egy tartalékot hoztunk, de figyelembe véve, hogy még féltávnál vagyunk és most jön a neheze, megpróbáltunk szerezni egyet. Laayounéban találtunk is egy alkatrészboltot, ahol épp nekünk való nem volt, de a tulaj gyereke azonnal elbringázott hozni egyet. Pár perc múlva eredmény nélkül tért vissza, ezért tettem még egy próbát a szomszéd boltban is. Ott főleg olajak és gumik voltak, de kérésemre levette az eladó a polcról az egyetlen darab raktáron lévő légszűrőjüket, ami egy GYÁRI Pajero alkatrész volt! 150 Dirham, köszönjük szépen, viszlát.  

Nemsokára elértünk az óceán partjára, ahol ma le kellett jönnünk Dakhláig. Egy hajóroncsra volt festve az egyik feladat, de épp dagály volt, így ezt alighanem mindenki elbukta. A parti homokban sokan elakadtak, mi oda-vissza viszonylag simán átjutottunk. Itt már Floridával voltunk egy vonalban, de még mindig hátra volt 300 km déli irányban.

Meg kellett keresnünk egy termálfürdőt is, ahol le lehetett zuhanyozni a földből jövő forró vízzel.

Az esti cél helyszínén rengeteg autó volt elakadva, a mély sár miatt, mi ezt is megúsztuk.

Az utóbbi napok megpróbáltatásai után úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Dakhlába, ahol egy nagyon kellemes szálloda van. Talán most lesz Bamakóig utoljára alkalmunk aludni, borotválkozni. Holnap átkelünk Mauritániába, a határon 6-8 órát kell várni.

A reggeli eligazításon (napfelkelte előtt...) alaposan elmondták, hogy borzasztó nehéz és veszélyes lesz a napi útvonal. 400 km-t kell megtenni úgy, hogy csak a végén van egykis aszfalt, de közte sivatag: emberfejnyi köveken át kilométereken, murván, homokban. Plusz aknaveszély, mivel megyünk Nyugat-Szahara felé. Aki elakad, és rásötétedik, azonnal állj. Ezt a kis valamit is az egyik feladat helyszíne mellett találtuk.

A navigáció nem volt nehéz, de sietnünk kellett, és az autókat borzasztóan igénybevették az "utak". A táv felén nem is volt semmiféle út, sok autó akadt el, defekt, vagy futóműsérülés miatt, az egyik csapatnak segítettünk is kereket cserélni. A tetőre rögzített pót-pótgumink lelazult, így fel kellett mászni, hogy visszakötözzük.

Íme egy tipikus feladat: a megadott koordinátán meg kell találni valamilyen feliratot, itt éppen ezt:

Miután átvergődtünk a táv nagy részén, és még egy preiszlám temetőt is megtaláltunk a semmi közepén, leereszkedtünk egy kiszáradt sóstóba, ahol igazán lehetett döngetni. A hírekkel ellentétben viszont mégsem teljesen száradt még ki, a végén át kellett gázolnunk a maradék vízen.

A szállást még világosban elértük, és ma is jól teljesítettünk. Kb. a tizedik helyen állhatunk, de mindig csak másnak este tudjuk meg a tárgynapi eredményt. Most éppen Smarában ülök egy netcaféban, szép nagy város, van nyüzsgés. A férfiak sosem dolgoznak, és minden este focimeccset néznek. (Beni, igazán megmutathatnád nekik, hogy hogyan is kell gólt lőni!!!)

Fáradtak vagyunk, ma végre jut idő a pihenésre. Holnap pedig bár sokat megyünk, de könnyebb nap ígérkezik: Dakhlában végzünk. Talán ott még lesz net, utána viszont Mauritániában még roaming sincs, így majd veszek egy helyi kártyát. Az új számom megadom az illetékeseknek :)

Az előző két hozzászólás feltöltésének körülményeit még nem tudtam leírni. A szerdai szállás "recepciójának" kb. tíz éves számítógépén, francia billenytűzettel (még a betűk is máshol vannak...) sikerült egy óra alatt felszenvedni, de nem volt jobb megoldás. De legalább volt Coca-Cola!

Az előző napi megpróbáltatások után lazább nap várt ránk. A feladatok nagy részét gyorsan megcsináltuk, kettő volt, ahol nem ott voltak, ahová a nyomok vezettek, de az egyiket kitartással, a másikat szerencsével megtaláltuk.

Útközben beszaladtunk egy piacra, az ott kapható eszközökkel akár puccsot is csinálhattunk volna.

Meg kellett keresnünk egy hegyi falut, ahová tanszereket vittünk a helyi iskolának. Tibi folyamatosan osztja a gyerekruhákat, meg mindenféle kis ajándékokat, lassan egész jól elférünk a kocsiban.

Minden feladatot megcsináltunk ma, méltón a csapat nevéhez. A cél előtt összehaverkodtunk három helyi rendőrrel, akik a kősivatagban rakott tűzön pirították a helyi kenyeret, és a rozoga autójuk oldalára barkácsolt tálcán teát is főztek hozzá. Minket is megkínáltak mindkettőből. Sajnos lefényképezni nem hagyták magukat, mivel az szabályellenes, márpedig itt az az első. Egy helyen teljesen le kellett fékezni, az úton átvonuló tevecsorda miatt.

Ma már egy vonalban voltunk Tenerifével, napközben kellett a napozókrém, és még késő este is jó meleg volt. Sötétedésig beértünk a táborba, ahol ma főztünk (mármint Marci főzött, nagyon finomat, mi mosogattunk), és sátraztunk.

Este még elmentem Assába megtankolni a kocsit és a kannákat. A benzinkút mellett volt egy jó kis kocsma, ahová Janival benéztünk. Focimeccs, biliárd, és vagy két tucat fiatal srác. Nem tűnt nagyon késdobálónak, de később kiderült, hogy az itinerben ezt a helyet nem nagyon ajánlották.

Jedi köpenyem – amiben itt majd mindenki jár – még mindig nincs, de rajta vagyok a dolgon. Holnap ismét nagyon kemény nap vár ránk, homoksivatag, az irány Nyugat-Szahara.

Szerda reggel már megcsodálhattuk az első sivatagi napfelkeltét. Csodálatos volt!

Az már kevésbé, hogy a reggeli eligazítás után felolvasták a rajtszámunkat, és állhattunk a szőnyeg szélére. A probléma az volt, hogy az első napi feladatlapunk túlságosan hasonló volt a 119-es csapatéhoz, Marciékhoz. Jééé. Végül abban maradtunk, hogy mehetünk együtt, de a feladatok megoldását ne beszéljük meg egymással. Jogos, be is tartjuk.

Utána indulás a sivatagba! Kemény terep, csodálatos tájak, dűnék, romok, hegyek között mentünk, ide már tényleg kellett a terepjáró, a jó gumikkal. Félelmetes, hogy mit bír az autó. Pedig reggel majdnem kinyírtam a motorját: a reggeli olajszintnézés után sikerült a kupakot lefelejtenem, de még időben visszatettük, nem folyt ki túl sok.

Az egyik feladata az Elveszett Városnál volt, szuper hely! Itt van: N30 49.536 W4 27.186. Biztos jól néz ki a Google Earthen is. Utána patakokon keltünk át, és jött a kőkemény dűnesor. Janiék egy pillanatra elakadtak, de még azelőtt kiszabadították magukat, mielőtt visszaértünk volna segíteni.

Összebarátkoztunk a 63-as rajtszámú brigáddal, akikkel már az első nap óta sokszor összefutottunk, jó srácok. A nap hátralévő része innentől azzal telt, hogy sötétedésig kijussunk a sivatagból. Ez sikerült, de nem biztos, hogy a legjobb megoldást választottuk, az utolsó feladatokat kihagyva inkább kerültünk egy nagyot.

De legalább tankoltunk, és lemosattuk az autót. Tibi ugyan tévedésből először az egyik bamakós csapat tagját kezdte fűzni spanyolul, hogy mennyiért mosná le a kocsit. Aztán a táborba vezető úton egyszer csak elénk lépett egy rendőr, és közölte, hogy az utat lezárták. Újabb kerülő! Ám még így is sikerült 11-re Foum Zgidbe, a célba érni, épp egyszerre a háromszoros győztes szlovák párossal.

Holnap kicsit könnyebb lesz az útvonal, megyünk aludni.

Este reménykedtünk, hogy végre normálisan tudunk majd aludni. A kompon nem volt már szabad kabin, így nekiláttunk szerezni egyet. Először a jegykezelő, majd az étterem alkalmazottjait próbáltuk rávenni, hogy adják át nekünk a helyüket némi baksis ellenében, mondván, ők úgyis dolgoznak. Nem jött létre az üzlet, így maradt a kényelmetlen fekvőhely, de legalább végre aludtunk.

Melilla, ahol reggel kikötöttünk, még spanyol terület, de a gázolaj literje már csak 0,6 euróba került. Következő feladat a bejutás volt az afrikai országba. Előzetesen több órás procedúrával riogattak, ám végül könnyebb volt átkelni a határon, mint megtalálni azt. Kaptam marokkói személyi számot, Tibinek már volt korábbról.

Nadorban aztán ízelítőt kaptunk abból, hogy mi vár ránk az elkövetkező napokban. Lepukkant autók, káosz a közlekedésben, és mindenhol rendőrök. Érdekes, hogy 100 km/h-s korlátozás mellett rengeteg helyen mérik a sebességet egy olyan országban, ahol az autók 95%-a nem is képes annyival menni. Viszont térerő mindenhol van, még a hegyekben is. Érdekesség, hogy Marokkóban előbb volt GSM hálózat, mint Magyarországon.

Napközben folyamatosan haladtunk dél felé, Tibi remek catering szolgáltatást nyújtott, nekem csak a vezetéssel kellett foglalkoznom. Először a Csillagok Háborúja-béli táj fogadott, majd 1500-1800 méter magasan fekvő utakon autóztunk, néhol hóviharban, és sorra gyűjtöttük be a megoldásokat, melyek többnyire különböző koordinátákon elrejtett betűk, számok voltak. Az egyik helyen leszakadt a híd, ott a folyón át kellett gázolnunk.

Ez nem volt túl nehéz, de a túloldalon féltucatnyi gyerek várta az autókat, és azonnal mindennek nekiestek, ami mozdítható. Innen gyorsan továbbálltunk, mielőtt komolyabb konfliktus alakult volna ki.

A hegyekből lefelé végre meghallgattunk egy-két otthonról hozott kazettát, mivel a Pajeroban korhű magnó van. Remek darabokat kaptunk, az egyiken egy 1999-es felvétel van a Danubius rádióból, melyen a reklámok is rajta maradtak. Az évtizedes slágereket például az a szenzáció dobta fel, hogy Torgyán miniszter úr 35000 km árkot fog ásatni a belvíz megakadályozására. Szakadtunk a röhögéstől J (Zsuzsi kolléganőmnek köszi a kazit!!!)

A napi cél Merzouaga volt, ahol már a dűnék kezdődnek. A holnapi szakasz igen kemény lesz, „mindössze” 410 km (eddig négy nap alatt 4000 km-t tettünk meg), de a hírek szerint aszfaltot nem nagyon fogunk látni.

Hétfőn szinte egész nap az autópályán küzdöttünk, 120-as tempónál 15 literes fogyasztással. Hiába a 92 literes tank, ma már háromszor kellett telerakni, Malaga nagyon messze van Montpellier környékétől…

Barcelona óta egyre jobb volt az idő, kora délután 24 fok, tűző nap, akár otthon, júniusban. Délután tettünk egy rövid kitérőt Alicante strandjára, ahol két feladat is volt. Megtaláltuk őket, és kaptunk egy kis ízelítőt a homokban való autózásról. Nem lesz egyszerű!

A malagai kompra Tibi spanyol ismerőse intézett foglalást, de ehhez ide kellett érnünk este tízig. Odaértünk, sok bamakós van már itt, jegyet megvettük, 23:00-kor kihajózunk. Irány Afrika, azon belül is Melilla! A kompon alszunk, reggel érkezünk Marokkóba. Kedd estére pedig már a Szahara kapujában leszünk, ha minden jól megy. Bizonytalan, hogy mikor találunk odaát netet, majd igyekszünk!

Vasárnap az utolsók között hagytuk el a szállodát, mivel a Marokkóig tartó feladatlap reggeli kézhezvétele után még átbeszéltük a taktikát. A navigációs arzenálunk elég komoly, ezen nem múlhat a siker.

Az előző napi 24 órás non-stop hajtás után újult erővel vágtunk neki a három napos maratoni etapnak, valahová a francia-spanyol határra terveztünk eljutni estig. Az Alpokban voltak a napi feladatok, ahol méteres hó volt, azon a hágón ahol célszerű lett volna átjutnunk Franciaországba, nem is tudtunk, mert le volt zárva. Sőt, a többi is, így egy 60 km-es szerpentinen le kellett mennünk a Riviérára, és ott átmenni a határon.

Lefelé az Alpokban remek kis helyi büfét találtunk, isteni szendvicseket csináltak nekünk. Öreg este volt, mire Marseille fölött odaértünk az utolsó vasárnapra tervezett feladathoz, de a sötétben a tüskebokor-erdőben már nem igazán jött össze a dolog. Előtte már volt szerencsénk végignézni, ahogy a sárban szenved a fél mezőny, mi ott simán átmentünk. A cseh Hummer-brigád nagyon komoly, hét egyforma autóval indultak, bár nem tudom, hogy Afrikában hol találnak majd ólommentes benzint. (A hírek szerint közülük az egyik pár – egy házaspár – már az első nap úgy összeveszett egymással, hogy kiálltak, és válnak.)

A társaság egyébként eléggé nemzetközi, a Travel Channel hollandjai és angoljai mellett találkoztunk már egy kommandósokra emlékeztető norvég csapattal, és van egy svéd srác is két lánnyal.

Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor hallottuk otthonról, hogy holtversenyben a harmadik helyen állunk. Ezek szerint nem volt hiábavaló az éjszakázás, ráadásul az első helyen álló korábbi háromszoros győztes szlovák házaspár úgy tűnik, fel fogja adni a futamot – az asszony térdszalag-szakadást szenvedett az egyik feladat jeges helyszínén. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy ez az állás csalóka, mert sokan kihagyták az európai feladatok nagy részét, nekünk viszont kell a gyakorlás.

Kereken ezer kilométer után este – sőt, inkább hajnalban, már megint – egy autópálya melletti motelben sikerült aludnunk, ahol a grátisz wifi annyit ért, amennyibe került, ezért nem sikerült blogolni.

Most már Valencia felé haladunk, valamelyik komppal ma este át kell jutnunk Afrikába. 

A rajtnál hatalmas kavalkád fogadott minket, sok barát és ismerős is eljött búcsúzni. Ezt nagyon köszönjük nekik, csak úgy, mint a rengeteg bíztató hívást, és SMS-t, elnézést azoktól, akiknek nem tudtunk válaszolni.

A rajtdobogóról a belvároson át az M7-es autópályán hagytuk el Budapestet, az első feladatok Székesfehérvár és Veszprém között voltak, úttalan utakon. Az ösvények havasak, jegesek voltak, mi is csúszkáltunk, de volt aki állítólag már itt kiesett a versenyből, borulás miatt.

Ezután Vas megyébe vezetett az itiner, és az országúton bebizonyosodott, hogy az üresen sem könnyű (több mint 2 tonna), és nem túl áramvonalas Pajero megpakolva nem egy rakéta. 110 körüli utazó még oké, de onnan minden 10 km/h plusz két liter gázolaj százon.

Ispáng körül volt alkamunk a szántásban a vontatókötelet is kipróbálni, a részleteket fedje inkább homály, a lényeg hogy mentünk tovább :)

A feladatok közt volt kissé morbid - egy falu temetőjében kellett megkeresni egy bizonyos sírt, és leolvasni az illető születési évét -, és volt olyan is, amelyhez térdig érő hóban kellett keresgélni. (Itt igazán jól jött az amerikai harckocsizó bakancs.)

Ez utóbbi már Szlovéniában volt, ahová egy megletősen romantikus útvonalon, a zöldhatáron keveredtünk át. A trükkösebb feladványok közé tartozott a Vhrnika-beli Spar bevásárlókocsi-tárolójának oldalára lakkfilccel felírt koordináták megtalálása, de ez is sikerült.

Útközben még Ausztriát is érintettük egy pár kilométer erejéig, majd a nyomok Triesztbe vezettek, ahol kellemes 7 fok volt hajnalban. Innen már "csak egy ugrás" volt a napi cél, egy Brescia melletti hotel, melyet hajnalban értünk el.

Végül is, szombat este otthon sem mentünk volna haza előbb. Egy frissítő fél órás alvás után reggeli eligazítás, és következik a rendkívül izgalmasnak ígérkező három napos etap, melynek végén már Marokkó belsejébe kell eljutnunk.

Az autók remekül bírják a strapát, nálunk Tibi a Singapore Airlines első osztályát megszégyenítő fekvőhelyet rendezett be a hátsó üléseken, így minden szuper.

Ahogy tudunk, jelentkezünk! És mindenkinek üzenjük aki aggódik, hogy minden OK :)

Péntekre "csak" a bepakolás maradt, de napközben még elmentünk a napszemüvegeinkért. Szép darabokat kaptunk, ezúton is köszönjük az Optic Worldnek, az Andrássy úti üzletben még Nicolas Cage-be is belefutottunk. Nem kért autogramot, így otthagytuk.

Így is ránk esteledett, mire beálltunk a versenyautóval a rajtba. Volt némi idegeskedés, kapkodás, de végül minden simán ment. Furcsa, hogy holnap több mint két hétre mindannyian itthagyjuk szeretteinket, akik máris aggódnak értünk. Ezúton is megígérjük, hogy vigyázunk magunkra, és egymásra!

A felvonulási téren szép látvány volt a sok bamakós autó, és a körítés is remekre sikeredett. Volt tűzoltóautónak álcázott szomjoltó (sörcsap) autó, zene, nézők. A mezőny pedig igen tarka-barka: a profi tereprali autótól a többé-kevésbé komolyan felkészített terepjárón át a Citroen Kacsáig van minden. Autónk tetszést aratott, egyrészt a gyerekek miatt, másrészt mert Tibi nagyon szépen lemosatta, no meg a snowboardot is sokan megcsodálták a tetején. (Ki fogom próbálni a dűnéken!!!)

Holnap korán kelünk, mindenkit szívesen látunk a hivatalos rajtceremónián. Szombaton Bresciáig autózunk, és már az első napon is érdekes feladatok várnak ránk. Állunk elébe!

Ahogy az autó, úgy ez a blog is az utolsó előtti nap készült el. Íme röviden az alapvető tudnivalók.

A verseny: a Budapest-Bamako Rally-t nemzetközi szaksajtó a világ legnagyobb amatőr rally-jaként, és a legnagyobb szaharai autóversenyként tartja számon. Afrikában ez a legnagyobb humanitárius rally, Magyarországon pedig a legnagyobb autósport esemény. Az egész olyasmi, mint amilyennek az eredeti Dakar indult a kezdetek kezdetén. A két hét alatt nagyjából 10000 km-t teszünk majd meg, ennek döntő részét Afrika úttalan útjain. Akinél van Google Earth, az útvonalat megtekintheti ezen fájl futtatásával: http://evoklub.hu/bamako.kmz. Fontosnak tartjuk a Rally küldetését, amely az afrikai gyerekek segítése, mi is rengeteg ruhát és iskolaszert viszünk nekik.

A csapat: Thursday Kings, avagy szabad fordításban a csütörtök királyai. A név onnan ered, hogy egy baráti társaság négy tagja  elhatározta, hogy indul a Bamako Rally-n, és ez a társaság rendszerint csütörtökönként tartja szokásos heti találkozóját. Meg egyébként jobb nem jutott eszünkbe, amikor a nevezésnél egy perc alatt ki kellett találni a csapat nevét. Tehát a Thursday Kings csapat (118-as rajtszám) Miki és Tibi, társaink, Jani és Marci pedig 119-es rajtszámmal jönnek. A terepjáró-sivatag párosítás mindannyiunk számára viszonylag új lesz, de Miki autóversenyzői, valamint Tibi világjáró tapasztalatai jól jönnek. Mivel ez a verseny nem a tizedmásodpercekről, hanem inkább a talpraesettségről, navigációs képességről, és a váratlan helyzetek megoldásáról szól, így bizakodók vagyunk.

Az autó: Mitsubishi Pajero 2.8 TD, 1996-os évjárat. Másfél hónappal ezelőtt még Németország egyik keleti tartományában, egészen pontosan az egykori Trabant gyár városában, Zwickauban állt egy használtautó-telepen. Régi gazdája nagy becsben tartotta, de azért egy alapos átvizsgálás ráfért, no meg persze a felkészítés a versenyre. Ez utóbbi egy nagyon külön (és nagyon hosszú) hosszú postot is megérne, egyelőre annyi, hogy nagyon hálásak vagyunk azoknak, akik segítettek benne. Az autó egyébként egy ideális családi jármű, hét személyes, japán, dízel, klímás, és igen tartós. Tévé, meg fűthető ülés nincs benne, de Afrikában jobban értékelik a kazettás ("csöcsös") magnót, illetve a strapabíró kivitelt. A kocsin látható gyerekek Tibi kislányai, akiket nagyon, és mindenkinél jobban szeret.

Már csak néhány apróság, és a bepakolás van hátra, holnap délután már beállunk a Hősök terére, a parc fermébe.

Minden nap megpróbálunk blogolni, Európában még talán könnyű dolgunk lesz, utána wifi, mobilnet, végső esetben műholdas kapcsolat. Vagy az sem :)